AsztrálFény nyitóoldal
hirdetés
Kincsesbánya - ezotérikus írások Kincsesbánya
Az AsztrálFény - ezotérikus parapszichológia oldalaihoz
kapcsolódó írások, olvasmányok, kivonatok,
jegyzetek, képek, stb.


Vissza a  témakörhöz

Átkok könyve III.

Erre a kincsre eddig 5899 alkalommal voltak kíváncsiak.


Hangok az idők homályából és az eredeti bűn

Most pedig térjünk vissza a dolgok kezdetéhez, a történelem hajnalához, olyan jelenségekhez, amelyeknek több közük van a babonákhoz és a folklórhoz, mint a valósághoz, és amelyekben több a mítosz, mint a tény. A következő néhány fejezet Európának arról a sötét korszakáról szól, amelyben emberek tízezreit égették meg kitalált bűnökért. Ezeket az elátkozott időket azonban csak akkor érthetjük meg, ha betekintünk azokba a vallási hiedelmekbe és démoni mítoszokba, amelyekre a középkor borzalmai épültek. Az őskorból kevés "igaz" történet maradt ránk az átokról, mivelhogy két- vagy háromezer évvel ezelőtt kevés volt az írástudó, az "igazságról" alkotott kép pedig merőben különbözött a miénktó1. Annyi azonban bizonyos, hogy mielőtt a tudomány és az értelem kivívta volna a maga jogait, az elfogadott világkép mágikus volt, mítosz és "valóság" között elmosódott a határ. Az emberek hittek benne, hogy a varázslók állat képében jelenhetnek meg, hogy a nem várt napfogyatkozás avagy egy üstökös feltűnése szerencsétlenséget jelent, hogy a madár röptébó1 vagy a ledöfött ember vonaglásából előjelek olvashatók ki, hogy a menstruáló nők nem nyúlhatnak ételhez vagy más tárgyakhoz és nem sétálhatnak el gabonaföldek mellett, mert közelségük rontást hoz, hogy, a fákban, folyókban, kövekben szellemek élnek. Es hittek abban is, hogy arra, akinek a nevét valamelyik ellensége ólomra, viaszba vagy agyagba írja, majd átkot mond a tárgy fölött, s végül eltemeti azt, biztos halál vár.

1980-ban az angliai Bathban a régészek egy Minerva római istennőnek szentelt templom maradványaira bukkantak. A falak közül "átoktáblák" kerültek elő: papok írták őket, akik jó pénzért átokkal sújtották megbízójuk ellenségét. De már a bibliai Ezékiel próféta is elítélte azokat a nőket, "akik bűvös kötéseket varrogatnak minden csuklóra, és takarókat készítenek akármilyen termetűek fejére, hogy lelkeket vadásszanak!" (Ezékiel Könyve, 13.18.)

A legkegyetlenebb átkok az istenektől eredtek. A görög mitológia szerint Bellerophon Pegazuson, a szárnyas lovon az Olümposzra akart nyargalni, de az istenek letaszították, hogy számkivetett nyomorékként tengesse tovább életét. Prométheuszt, aki el akarta lopni az istenektó1 a tüzet, sziklához láncolták, és a máját keselyű vájta ki; a máj azonban éjszaka visszanőtt, hogy másnap a kínszenvedés elölró1 kezdődhessen. Ikarosz túl közel repült a naphoz, ezért az istenek megolvasztották viaszszárnyát, hogy lezuhanjon. Aktaión, a vadász, az első kukucskáló megleste a mezítelenül fürdő Artemisz istennőt, ezért szarvassá változtatták, és saját kutyáival tépették szét. Az istenek féltékenyek voltak és bosszúállók.

Különleges átok sújtotta az apagyilkosságot és a vérfertőzést. Oidipusz, noha a delphoi orákulum figyelmeztette, akaratlan megöli apját, Laioszt, és nőül veszi anyját, Iokasztét. Amikor rádöbben tettére, megvakítja magát, és a fúriák halálba üldözik; előző1eg azonban még megátkozza két fiát, Polüneikészt és Eteoklészt. A vérfertőzésben fogant fivérek megvalósítják az átkot: a thébai trónért harcolva megölik egymást. Hasonlóan sötét dráma hőse Oresztész is, az argoszi Agamemnón királynak, a Tróját ostromló görög hadak vezérének fia. Aigiszthosz, Oresztész anyjának szeretője megöli fürdőjében Agamemnónt, Klütaimnésztra, az anya pedig fejét veszi halott férjének. Valamikor Agamemnón halálra szánta egyik leányukat, Iphigeneiát, Klütaimnésztrának tehát semmi oka sem volt rá, hogy szeresse férjét, de Oresztésznek sem, hogy szeresse anyját. A száműzetésben felnőtt ifjú a delphoi orákulumhoz fordul: ölje-e meg apja gyilkosait. A papnője száján át megszólaló Apollón isten figyelmezteti: ha nem áll bosszút, örök időkre kirekeszti magát a társadalomból. Az orákulum arra inti, hogy a fúriák megtorolnák az anyagyilkosságot. Bármit tesz tehát Oresztész: vesznie kell. Álruhában hazatér Mükénébe, behatol a palotába, megöli Aigiszthoszt, majd fejét veszi anyjának. E tettéért üldözőbe veszik a fúriák. Oresztész megtébolyodik, de végül Athéné, a bölcsesség istennője felmenti. Így aztán kigyógyul a tébolyból, a fúriák visszavonulnak, győz a józan értelem és a szelíd rábeszélés.

E mesékből megtudhatjuk, miként gondolkodtak őseink az emberi természetről és a sorsról. Oidipusz mit sem sejtve éppen azokat a bűnöket követi el, amelyektől óvták; Oresztész, akár megbosszulja apját, akár nem, mindenképpen elbukik. Az emberek szemében az emberi élet maga volt az átok, és a változtatásra irányuló kísérleteket ("ne lázadj az istenek ellen"; ?ne egyél a fa gyümölcséből") mélységes bizalmatlansággal fogadták.

A keleti vallási felfogás szerint az átok lényege abban áll, hogy nem látunk át az illúziókon (vagyis nem természetfölötti törvényről, inkább saját öncsalásainkról van szó). Nyugaton azonban mindmáig hat a meggyőződés, hogy az ember születése által eleve kárhozatra van ítélve. Ez a hit Ádám és Éva kiűzetésénél is az eredendő bűnnek bibliai dogmájából fakad. Íme a legelső átok egy átkokkal zsúfolt könyvben. Valaki ugyanis megszámolta, hogy a Bibliában kétszázharmincszor fordul elő az "átok" szó (igaz, az "áldás" négyszáztízszer). Átoknak is, áldásnak is a nyelv az első számú hordozója. A Példabeszédek 18. 21. szerint "Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van", a 26.2-ben pedig ez áll: "Miképpen a madár elmegy és a fecske elrepül, azonképpen az ok nélkül való átok nem száll az emberre."

Mózes 4. könyvében (5.11-31) megismerkedhetünk a hűtlen asszonyt sújtó átokkal. A gyanúba keveredett nőnek a templomban meg kell innia egy tál vizet, amelybe a pádimentumról vett port kevertek, és ha bűnös, akkor "bemegy az átokhozó víz ő belé az ő keserűségére, és megdagad az ő méhe és leszárad az ő tompora..."

Mózes V. könyve pedig kimondja: minden átkok alapvető oka s egyszersmind igazolása az Istennel szembeni engedetlenségben rejlik. Így jutunk el az első és legnagyobb átokhoz, amelyet Isten az egész emberiségre mondott ki: az eredendő bűn átkához. Ádám és Éva evett az almából, és büntetésül elvesztették az Édenkertet, az ösztönös létezés, a paradicsomi állapot boldogságát. Az átokkal sújtott emberiség kiűzetett és magára maradt önmagával. Sokak szerint ez az átok mindmáig hat, és csakis Krisztus válthat meg tő1e.

Egy másik, őseink által elátkozottnak tartott állapotot az angol köznyelv mindmáig "az átok" néven emleget. A nő és a hold titokzatos kapcsolatát már régóta a holdciklushoz igazodó havi vérzésre vezették vissza, a menstruációhoz pedig egyaránt társították a női termékenység és a változékony női lelkiállapot fogalmát. Így aztán a hajdanvolt férfiak a változó holdat és a havi vérzés állapotában lévő nőt egyaránt "betegnek" vagy "elátkozottnak" tartották. Németországban a havibajt "holdnak", Franciaországban "a hold pillanatának" nevezték. A maorik "ma ta maramá" -nak, "holdbetegségnek'l hívják a menstruációt, és úgy tartják: a lány első vérzése attól jön meg, hogy a holddal hált. Indiától Észak-Amerikáig a holdat és a havibajt azonos vagy hasonló szavak fejezik ki. Az ősi korokban a menstruáló nő világszerte tabunak számított - olykor tisztátalannak, olykor szentnek. A vérzés tartamára kizárták a mindennapi életbó1; volt, ahol e célra külön női házakat tartottak fenn. A vérzésben természetfölötti jelenséget láttak, a vérző nőt pedig veszélyesnek tartották: érintése megbetegíthet, és ha a házban marad, kialhat a házi tűzhely. Még az ételt is tisztes távolban rakták le számukra. Az ausztráliai őslakos férfiaknak joguk volt megölni feleségüket, ha megtudták, hogy az menstruáció közben az ő takarójukon hált; igaz, előfordult, hogy a férj néhány napon belül maga is belepusztult a rettegésbe.

A serdülő fiúkat úgy avatták férfivá, hogy elválasztották őket anyjuktól, és félelmetes szertartásokkal tették próbára bátorságukat. A serdülő lányok felavatása azonban csupán abban állt, hogy első havi vérzésük idejére kizárták őket a közösségbó1.

A sabbat szó, amelyet később a keresztények pihenőnapjára, a vasárnapra (no meg a boszorkányszombatra) alkalmaztak, a babilon sabbatúból ered. A szó azt jelenti: a szív nyugalma vagy pihenése, s a babilóniaiak úgy tartották: ezeken a napokon van meg a havi vérzése Istarnak, a hold istennőjének, és ilyenkor nem tanácsos dolgozni, főtt ételt fogyasztani vagy útra kelni.

A pihenőnap tehát egybeesett a holdtöltével, később azonban már nem havonta egyszer, hanem minden héten megtartották, kiterjesztve a havi tétlenség tabuját. Esther Harding pszichológus, Jung tanítványa szerint a tabu a férfiaknak azt a törekvését fejezte ki, "hogy a veszélyesnek tekintett nő kirekesztésével megvédjék magukat saját szexualitásuk romboló hatásától".

Ősidőktől fogva elátkozottnak tekintették a varázslómesterséget is, kivált, ha a természetfölötti hatalmat, aljas emberi célok szolgálatába állították. Mózes V. könyve (18.10-11) elítél mindenfajta "jövendőmondó, igéző, jegymagyarázó, varázsló, bűbájos, ördöngösöktől tudakozó, titokfejtő és halottidéző" tevékenységet, "mert mind utálja az Ur". És mégis, Sámuel 1. Könyvének 28. fejezetébó1 megtudhatjuk: amikor Saul, Izrael királya elkeseredett a filiszteusok hódításai, saját népének gyávasága és Isten makacs némasága láttán, titkon egy jósnőhöz, az endori boszorkányhoz fordult, hogy kifaggassa a jövőről.

Éjszaka, álruhában ment el hozzá, és megparancsolta: idézze meg a nemrég elhunyt Sámuel próféta szellemét. Az asszony először vonakodott, mert tudta, hogy Saul már számos boszorkányt kivégeztetett, és attól félt: csellel akarja elveszejteni. Amikor azonban Saul az Úr nevére megesküdött, hogy nem esik bántódása, megidézte neki Sámuelt, akit ő maga úgy látott, mint "istenfélét, aki feljön a földből" és egyszersmind mint "vénembert, akin palást van".

Sámuel szelleme megkérdezte Sault, hogy miért háborgatta meg nyugalmában, Saul pedig az felelte: szüksége van Sámuel tanácsára, mert Isten elfordult tőle, és sem a próféták, sem álmok által nem felel neki. Sámuel ekkor a tudás átkával sújtotta: közölte vele, hogy ő is, fiai is odavesznek, Izrael a filiszteusok martaléka lesz, és végül Dávid lesz a király. Saul, aki egész nap nem evett, összeesett rémületében, mire a boszorkány jóságosan leölt egy hízott borjút, kovásztalan kenyeret sütött, és megvendégelte Sault meg a két szolgáját. A lakoma után azok hárman eltávoztak - hogy másnap mindnyájan elpusztuljanak.

A boszorkányról és sorsáról nem hallunk többet. A bibliai írnok szavain érződik, hogy az effajta istentelen praktikának még a puszta létét is kínos elismernie.

A klasszikus római szerzők már korántsem ilyen szemérmesek. Így például Lucanusnak köszönhetjük, hogy ránk maradt Erichthónak, a thesszáliai boszorkánynak a története. Lucanus Pharsalia című művében elmondja, hogy a leghatalmasabb varázslók és boszorkányok éppen ezen a kopár, félelmetes vidéken éltek. A thesszáliai boszorkányok meg tudták változtatni az időjárást, szerelmet fakasztottak a legkeményebb szívben is, és még az aggokban is ifjonti tüzet gerjesztettek. Hatalmuk árnyékba borította még az ókori mágia két leghíresebb központját, Babilónt és az egyiptomi Memfiszt is.

A hangzatos bevezető után Lucanus rátér a mesére: hogyan akarta Sextus Pompeius, Nagy Pompeius fia megtudni Erichthótól, miféle jövő vár rá.

Erichtho, a leghatalmasabb és legvisszataszítóbb thesszáliai boszorkány Lucanus szerint sápadt volt és aszott, a haja gubancos, a lehelete bűzlő. Amerre jár, pusztán a léptével megmérgezi a termést. A halottakat széttépi, szemüket kivájja. Fogával tépi szét az akasztófa kötelét, a gyilkost lerántja a keresztről. Sírban lakik, és a jósláshoz a holtak testrészeit használja fel: a szél aszalta beleket, a nap kiszárította velőt, a kivégzettek sebeiből kifolyt vért, a kereszten elszakadt inakat. Nem egyszer megvárja, amíg a csatában elesetteket marcangolni kezdik a farkasok, és a pofájukból tépi ki a húscafatokat, hogy varázsitalt pároljon belőlük. De az is megesik, hogy elszorítva a haldokló torkát, a szájába harap, hogy belesuttogja az alvilági árnyaknak szóló üzenetét.

Lucanus elbeszélése szerint Sextus a félelemtől borzongva keresi fel éjfélkor a boszorkányt az elhagyott sírok közötti sziklamezőn, és arra kéri: tudja meg a holtaktól, mit tartogat számára a jövő. Erichtho azt feleli: ehhez friss, ép tüdejű holttestre van szüksége, mivel a régebbi halottak csak összefüggéstelenül vinnyognak. Aztán szurokfekete felhőt csavar a feje köré, hogy az éjszaka még sötétebb legyen, és egy közeli harcmezőre vezeti Sextust, hogy válogathasson a temetetlen holttestekből. Jöttére még a farkasok és a ragadozó madarak is elmenekülnek. A kiszemelt holttest nyakába horgot vet, így vonszolja a sziklákon át egy tiszafák borította kiugró szirt alatti barlangba. Ott először is leteremti Sextust és embereit gyáva rettegésükért, majd fejére viperákból font füzért illeszt, és munkába veszi a tetemet. Először is bedörzsöli döglött kutya nyálával, hiúzbéllel, kígyókkal táplált szarvas velejével és egyéb utálatosságokkal, majd hosszú, félelmetes, káromló dalban idézi meg az alvilág fúriáit. Hangja egyszerre emlékeztet kutyaugatásra, farkasüvöltésre, bagolyhuhogásra, oroszlánbömbölésre és kígyósziszegésre. Végül aztán sápadtan, némán felmagasodik előtte a halott szelleme; csak az ő parancsára szólal meg, és miután megadta a kívánt felvilágosítást, azt kéri, hadd térhessen örök pihenőre. A boszorkány ekkor halotti máglyát rak, a szellem felmászik rá, Erichtho fáklyával meggyújtja a tüzet, és a mesének vége.

Ókori varázsló volt Simon mágus is, aki az Újtestamentum szerint Krisztus vetélytársának csapott fel. A legenda úgy tartja, hogy Néró császár római palotájában mágikus párharcba bocsátkozott Szent Péterrel, felszállt a levegőbe, de a szent egy jól irányzott imádsággal leterítette, s a mágus, földre zuhanva, elpusztult.

A jövendölés és a halottidézés azonban tovább virult. Napóleon és Hitler egyaránt úgy hitte, hogy Nostradamus bizonyos strófái rájuk vonatkoznak; de jóval előttük Julius Caesar is magára értette az egyik híres Sybilla-jóslatot, amely szerint hamarosan hatalmas király támad, aki arra rendeltetett, hogy a világ valamennyi népét meghódítsa és egyesítse, és új aranykort hozzon az emberiségre. Julius Caesarról azonban mára csupán egy másik jóslat jut eszünkbe, az, amelyet a tömegbő1 kiáltott felé bizonyos Vestricius Spurinna: Óvakodj március idusától!

A túlvilági ítélettől való félelem számos, a bűntudat és a szorongás eloszlatására hivatott babonás szokás kialakulásához vezetett. Ily módon akarták a legbűnösebb lelkek is megváltani a maguk mennyei belépőjét.

A bűnbak fogalmát például ősidőktől fogva ismerték. Írországban az elhunytak bűneit úgynevezett ?bűnevőkre" ruházták, akiknek családjában örökletes volt e funkció. A sír mellé ételt tettek útravalónak a halott számára, és ezt fogyasztotta el a ?bűnevő", ekképp magára véve a bűn terhét. Amikor ütött az ő órája is, az általa elfogyasztott átkos bűnöket fia vagy utóda kebelezte be. A zsidók bűnbánati napján a főpap egy kecskére tette kezét, megvallotta fölötte a zsidók bűneit, majd az állatot kiűzte. a vadonba. Szegény pára legalább életben maradhatott. A Himalája vidékén az emberek lerészegítettek egy kutyát, majd kikergették a faluból és megkövezték; ekképp biztosították be magukat, hogy egy éven át ne sújtsa őket betegség vagy balszerencse. Nigéria egyik részében évente két embert öltek meg, hogy magukkal vigyék annak a bűneit, aki az áldozati szertartás költségeit fedezte. A thaiföldi városokból egyszer egy évben kiűztek egy házasságtörő nőt, trágyadombra dobták, hogy magához vonzza a gonosz szellemeket, és megtiltották, hogy valaha is visszatérjen. Számos ősi kultúrában évente megkínozták, meggyilkolták, majd rituálisan megették az istenkirályt vagy a megválasztott gabonakirályt, hogy ily módon kiengeszteljék az isteneket, és jó termésben bizakodhassanak.

Az ilyenfajta bűnbakmítoszok mindmáig fellelhetők. A keresztények ma is azt állítják, hogy Krisztus a bűneikért halt meg, a közelmúltban pedig feltámadt az egyik legveszedelmesebb bűnbakhit: az antiszemitizmus, amely Krisztus gyilkosaiként átkozza ki az örök hontalanságra és vándorlásra kárhoztatott zsidókat.

A zsidó (héberü ljehudi) eredetileg az Ígéret Földjére pályázó tizenkét törzs egyikének, Juda törzsének volt a tagja. A zsidó nép összességét kezdetben hébereknek (ivrim), majd, Kr. e. 538-ig, a babiloni fogság végéig izraelitáknak (iszreelim) nevezték, és csak ezután vált általánossá a zsidó (jehudi) név.

Az antiszemitizmus forrása talán az, irigység volt, amelyet a zsidók azzal az állításukkal keltettek, miszerint csak egyetlen isten létezik, Jehova (Jahve), aki megáldja a neki engedelmeskedőket, ki. váltképpen választott népét, a zsidókat. Ahogy Mózes IV. Könyvében (24.9) olvasható: "Aki áld téged, áldott lészen, és ki átkoz téged, átkozott lészen." Ennek értelmében azok, akik szembeszállnak Izraellel, magával az Istennel szállnak szembe - ez a fennen hirdetett meggyőződés pedig érthetően ingerelte a többi fajt. Kr. e. 333-ben Nagy Sándor lerohanta Judeát. Halála után a hellénizmus megágyazott a római hódításnak, ám az idegen uralmat folyamatos zsidó lázadások kísérték, a makkabeusok felkelésétó1 (Kr. e. 167) a zelóták tömeges masadai öngyilkosságáig. Erre Kr. u. 74-ben került sor, azt követően, hogy Titus császár elfoglalta Jeruzsálemet. Száz évvel Krisztus után elbukott a végső, Simon bar Kochba vezette felkelés is. A rabszolgaságra vetett és szétszóratott zsidók sorsa még nyomorúságosabbra fordult azután, hogy Nagy Konstantin császár (Kr. u. 279-337) Róma államvallásává tette a kereszténységet. A zsidóknak azonban nagy hasznát vették, mint uzsorásoknak, lévén, hogy a keresztényeknek tiltva volt ez a mesterség.

A keresztes hadjáratok idején ismét fellángolt az antiszemitizmus. Számos zsidó telepedett meg Angliában és Németországban, de az asszimilációt elutasították, és törvényeik értelmében nem házasodhattak nem zsidókkal. A korszak tömeghisztériája számos elképesztő legendának adott tápot. Elterjedt például, hogy az Antikrisztus, ha majd megszületik, Dan törzsébó1 való zsidó lesz, aki a zsidókat részesíti különös kegyében; továbbá azt híresztelték: a zsidók rituálisan keresztény gyermekeket ölnek meg, hogy vérüket a maguk húsvéti szertartásához felhasználják. Ezt a hajmeresztő és gyalázatos vérvádat, amelyet állítólag egy angol, a lincolni Hugh talált ki 1255-ben, aztán a legvadabb kegyetlenkedések igazolására kamatoztatták. A megkínzott zsidók hiába erősködtek, hogy vallásuk tiltja a vér fogyasztását; a fanatizált keresztények az állítólagos bűnt az ellenkező irányba fordították, és a "démoni" zsidók tömeges lemészárlását igazolták vele.

I290-ben a zsidókat kiűzték Angliából, I395-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból. Európa északi vidékein gettókba zsúfolták őket, és rájuk hárították a felelősséget a nagy pestisjárványért, amelynek 1348 és 1350 között az európai lakosság egyharmada esett áldozatul; mint állították, a zsidók megmérgezték a kutakat. I349-ben Brüsszel, Frankfurt, Mainz és Köln lakói minden kezükre került zsidót megégettek vagy vízbe fojtottak, arra hivatkozva, hogy "ekképp akartak Istennek kedvében járni".

A párizsi Mathieu-höz fűződik a bolygó zsidó mítosza. Eszerint egy Ahasvérus nevű zsidó, aki kapus volt Pilátus palotájában, gyalázta, sőt meg is ütötte a Golgota felé vánszorgó Krisztust, aki így szólt hozzá: "Én hamarosan megállok és megpihenek, de te a végső napig vándorolni fogsz." Ezért kell Ahasvérusnak az Utolsó Ítélet napjáig hontalanul bolyongania. Mathieu egyébként azt állította, hogy a történetet 1228-ban egy örmény püspöktő1 hallotta.

A démoni mítosz ellenállt az idő múlásának. Oroszországban I903-ban Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címen kiadtak egy hamisítványt, hogy bizonyítékul szolgáljon a világuralomra törő nemzetközi zsidó összeesküvéshez; sokan azonban nagyon is mohón hódoltak be az otromba csalásnak. 1919-ben az oroszországi fehér seregek mintegy hatvanezer zsidót mészároltak le, mert őket vádolták az 1917-es forradalomért; a londoni Times pedig még 1921-ben is a Jegyzőkönyvek hitelessége mellett kardoskodott. Amikor 1933-ban Adolf Hitler a német náci párt vezére átvette a hatalmat, kapva kapott a démoni zsidó mítoszán, hogy hozzálásson a zsidók módszeres üldözéséhez, és ennek során eljusson a "végleges megoldásig": az egész zsidóság kiirtásának megkísérléséig. Mintegy hatmillió zsidó pusztult el, közülük sokan Auschwitz és Bergen-Belsen gázkamráiban. A huszadik század nem csupán visszhangozta, de fel is erősítette a középkor borzalmait.

Mára a zsidók visszakapták hazájukat, Izrael országát, ám a Jegyzőkönyvek továbbra is forgalomban vannak; és egyes apokaliptikus keresztény szekták ma is azt vallják, hogy az Armageddonra, a Krisztus és az Antikrisztus közötti végső ütközetre a "Szentföldön" kerül majd sor.

Meglehet, hogy az antiszemitizmus a magukat különlegesnek vagy kivételesnek tartó, másoktól elzárkózó népek iránti általános ellenszenvbó1 táplálkozik; a nácik - és nemcsak ők - épp így üldöztek egy másik, elzárkózó és vándorló népet, a cigányokat is. De eredhet a zsidók elleni előítélet az egyistenhívőkre jellemző különös beállítottságból is: ÓK tudniillik mindent csak sarkított ellentétpárokban látnak, számukra minden fehér vagy fekete, egyértelműen jó vagy egyértelműen rossz, erkölcsi ítéletük nem tűr meg árnyalatokat a két véglet között, és a kételkedés fogalmát elutasítják.

Ez pedig a maga nemében éppolyan átok, mint a többi.

Ismeretlen Internetes forrásból
2004-09-15


Ezt az írást még senki nem értékelte, légy te az első
Klikkelj az értékelésednek megfelelő csilllagra,
majd a mehet gombra... köszönöm!

  

Vissza a  témakörhöz


AsztrálFény
Ha szereted az AsztrálFény oldalakat, kérlek klikkelj... köszönöm!
Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel a Facebook-on! Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel.

AsztrálFény
AsztrálFény - ezoterikus parapszichológia
Ügyfélszolgálat, e-mail:info@asztralfeny.hu, telefon: 06-30 820-1008
Könyvelési feladatainkat a NAVUS 2000. Bt. látja el.
© 1998 - Minden jog fenntartva!

Az AsztrálFény oldalak az Internet Explorer böngészőre vannak optimalizálva.

hirdetés


 
AsztrálFény nyitó oldal AsztrálFény nyitó oldal

Fent vagyunk a Facebook-on is!
Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel a Facebook-on!
Ha tetszik ez az oldal
ajáld másoknak is ...

 

Kedves Vendég!

Még nem vagy bejelentkezve.
»» Bejelentkezés ««

Ha még nem vagy regisztrálva:
»» Regisztráció ««

Jelenleg rajtad kívül
5 vendég
nézegeti az
AsztrálFény
oldalakat

 
 
A kreatívitás

Tehát a karma nem sorsszerő, nem előre elrendelt, hanem saját képességünket jelenti, azt, hogy alakíthatjuk és megváltoztathatjuk sorsunkat. Kreatív, mivel magunk határozhatjuk meg, hogy hogyan és miként cselekszünk. Mi magunk idézhetjük elő a változást, a jövő a saját kezünkben van, a saját szívünk dönt felőle.
 
 
Partnerprogram

  Pénz...
   Pénz...
    Pénz...
Partner program
Legyen a
partnerünk!

Keressen pénzt,
a mi segítségünkel!
»klikk...«
info@asztralfeny.hu