Ma is meglepődöm, milyen körülmények között kezdődtek a Seth-ülések. Például nem voltam "magam alatt", nem sodródtam céltalanul. Akkoriban jelent meg első regényem puha kötésű kiadása; minden energiámat annak a célnak szolgálatába állítottam, hogy jó író és költő legyek. A tényirodalmat újságírói műfajnak tartottam, amely kreatív írókhoz nem illik. Úgy gondoltam: életem és munkám a kijelölt úton, a tervek szerint halad. És tessék - most itt ülök, és már a harmadik könyvemet írom a tényirodalom műfajában. Az 1963-as esztendő mindazonáltal rossz év volt számunkra. Rob hátfájással kínlódott; amikor a munkából hazatért, alig maradt ereje festeni. Nekem is gondjaim voltak új regényem témájával kapcsolatban. Öreg kutyánk, Mischa elpusztult. Lehet, hogy éppen ezek a körülmények tettek fogékonyabbá arra, milyen sebezhető is az ember - de hát rengetegen élnek át rossz éveket anélkül, hogy paranormális jelenségeket produkálnának. Lehetséges, hogy tudtomon kívül válságba jutottam, és paranormális képességeim valami belső szükséglet hívására bontakoztak ki.
A misztikus dolgok természetesen távol álltak tőlem. Tudomásom szerint soha életemben nem volt paranormális élményem, és nem is ismertem senkit, akinek lett volna. Múltamban semmi sem történt, ami felkészített volna az 1963. szeptember kilencedikének estéjén bekövetkezett, megdöbbentő eseményekre, de biztos vagyok benne, hogy ekkor kezdődött el az a folyamat, amely végül az ülésekhez és a Sethtel való megismerkedéshez vezetett.
Gyönyörű őszi este volt. Vacsora után szokásomhoz híven leültem a nappaliban az öreg asztalhoz verset írni. Rob a műtermében dolgozott, három szobával távolabb. Kitettem magam elé a tollat, a papírt, a cigarettámat és egy bögre kávét - aznap a kilencediket vagy a tizediket. Willie, a macskánk a kék szőnyegen szunyókált.
És ekkor egy kábítószer nélküli "utazás" történt velem. Ha valaki titokban beadott volna nekem egy adag LSD-t, akkor sem lehetett volna bizarrabb az élmény. Az egyik pillanatban még minden rendben volt, és a következőben iszonyatos erővel, lavinaként zúdultak a fejembe mindenféle radikálisan új gondolatok, mintha az agyam valami elviselhetetlenül nagy hangerőre állított vevőkészülékké változott volna Nemcsak gondolatok jöttek át ezen a csatornán, hanem intenzív, lüktető érzések is. Be voltam kapcsolva, be voltam hangolva - nevezzük akárhogy -, összekapcsolódtam valamiféle hihetetlen energiaforrással. Arra sem maradt időm, hogy kiáltsak Robnak. Mintha az anyagi világ hártyapapír vékonyságú volna, és mögötte a valóság végtelen dimenziói rejlenének, engem pedig nagy reccsenéssel áthajítottak volna ezen a hártyán. Testem az asztal mellett ült, kezem lázasan jegyezte az agyamon átvillanó szavakat, gondolatokat. Mégis mintha ugyanakkor valahol másutt is lettem volna - keresztülutaztam a tárgyakon. Belezuhantam egy falevélbe, ahol egy új világegyetem nyílt meg előttem, aztán már ki is repültem belőle, és új perspektívák szippantottak be.
Úgy éreztem, mintha ez a tudás beépülne a testem sejtjeibe, hogy el ne felejthessem - szervi tudás volt, biológiai spiritualitás. Inkább érzés és tudás volt, mint intellektuális ismeret. Ugyanakkor eszembe jutott, hogy az éjjel álmot láttam, amelyben pontosan ilyen élményen mentem keresztül. Tudtam, hogy a két élmény összefügg egymással. Amikor magamhoz tértem, éppen a címet írtam a különös jegyzetek fölé: Az anyagi világ mint ideák konstrukciója. Később a Seth-szövegekben kibontakoztak ezek a gondolatok, de ezt akkor még nem sejthettem. Seth később, az első ülések egyikén elmondta: ez volt az első kísérlete, hogy kapcsolatot teremtsen velem. Ha aznap este tudtam volna, hogy akkor kezdtem el Seth nevében szólni, biztosan holtra rémülök.
Így azonban fogalmam sem volt, hogy mi történt velem, annyit azonban már akkor éreztem, hogy váratlan fordulatot vett az életem. A "reveláció", "kinyilatkoztatás" szó jutott eszembe; megpróbáltam elhessenteni, de a szó makacsul ott maradt. Egyszerűen féltem ettől a kifejezéstől a misztikus háttere miatt. Író lévén, az ihlet érzését ismertem már, de ez az élmény és a megszokott inspiráció annyira különbözött egymástól, mint egy madár a gilisztától!
A gondolat, hogy "befogadó" lettem, ugyanolyan megrendítő volt. Minden gondolatomat a feje tetejére állította. Még aznap reggel is - mint életem minden napján -, ha egy dologban bizonyos voltam, az az volt, hogy a fizikai valóság megbízható. Lehet, hogy időnként nincs ínyemre, de azért lehet rá számítani. Ha akarom, gondolkozhatom róla másképp, mint addig, de ez a valóságot nem befolyásolja. E perctől fogva nem voltam képes így gondolkodni.
Amíg az élmény tartott, tudtam, hogy mi alakítjuk a fizikai anyagot, nem megfordítva; hogy érzékeink csupán egyetlen háromdimenziós valóságot közvetítenek a számtalan közül, amelyeket normális körülmények között nem érzékelünk; hogy érzékeinkben csak addig bízhatunk meg, amíg nem teszünk fel olyan kérdéseket, amelyek túlmutatnak az érzékek szűk korlátain.
Sőt: addig azt sem tudtam például, hogy mindennek van tudata. Most hirtelen megéreztem azt a fantasztikus vitalitást, amely jelen van azokban a tárgyakban is, amelyeket korábban élettelennek hittem. Az ablakpárkányból egy szög állt ki; egy pillanatra érzékeltem az anyagát alkotó atomok és molekulák tudatát.
Minden korábbi meggyőződésem és a józan ész ellenére tudtam, hogy az idő nem egymást követő pillanatokból áll, nem olyan, mint a szárítókötélen lógó ruhacsipeszek sorozata, hanem minden élmény, történés, tapasztalat valamiféle örökös mostban létezik. Mindezt villámsebesen jegyeztem le - ezt a kéziratot ma is őrzöm, és ha újraolvasom, mindmáig ugyanazt a revelációt, a felfedezésnek ugyanazt az izgalmát érzem.

Az alábbiakban ebből a szövegből idézek részleteket.
"Mindannyian elkülönült energiatömegek vagyunk, melyek az anyagi létben tárgyiasultak, hogy megtanuljanak energiából ideákat formálni, és ezeket anyagivá tenni (ez az ideák konstrukciója). Ideákat vetítünk rá a dolgokra, hogy kezelni tudjuk őket. De a dolog maga a tárgyiasult gondolat. Az ideának ez a fizikai megvalósulása teszi lehetővé, hogy különbséget tegyünk a gondolkodó "Én" és maga a gondolat között. Az ideakonstrukció tanítja meg az "Én"-nek, hogy mi is voltaképpen, azáltal, hogy a fizikai valóságban felmutatja, amit létrehozott. Más szóval: úgy tanulunk, hogy saját alkotásainkat szemléljük. Az ideák erejét és hatását azáltal tanuljuk meg, hogy fizikai valósággá alakítjuk őket; az alkotó energia használata során tanulunk felelősséget..."
"Az entitás az Én, az egyén alapvető létállapota: halhatatlan és nem anyagi. A többi entitással energiaszinten kommunikál, és szinte kimeríthetetlen energiatartalékok állnak rendelkezésére. Az "egyén" a teljes entitásnak az a része, amelyet fizikailag meg tudunk jeleníteni."
"A szem vetíti és fókuszálja a belső képet (az ideát) az anyagi világra, ugyanúgy, ahogy a vetítőgép vetít a vászonra. A száj hozza létre a szavakat. A fül hozza létre a hangokat. Ezt az elvet azért nehéz megérteni, mert megszoktuk, készpénznek vesszük, hogy a kép és a hang eleve létezik, érzékeink csupán tolmácsolják. Valójában az érzékek a teremtés csatornái, amelyeken keresztül az idea kivetül a tárgyi világba."
"A lényeg a következő: az érzékek nem azért alakultak ki, hogy általuk tudomást szerezzünk a már eleve létező anyagi világról, hanem hogy megalkossák azt..."
Ezek a gondolatok csupán példák voltak abból, ami később következett. A kézirat végül vagy száz oldal terjedelmű lett, és szerepeltek benne régi fogalmak új meghatározásai. Például: "A tudatalatti a küszöb, amelyen keresztül az idea átlép a tudatba. Ez kapcsolja össze az entitást az egyénnel... A fizikai test az entitás önmagáról alkotott ideájának anyagi megjelenése... Az ösztön az ideakonstrukció legcsekélyebb képessége a fizikai túlélés érdekében... A jelen az a látszólagos pont, amelyben az idea fizikai anyaggá válik."

Azt hiszem, ez az élmény és ez a kézirat kiterjesztése, meghosszabbítása volt azoknak a tudat alatti folyamatoknak, amelyek minden kreatív tevékenység hátterében meghúzódnak: a normális kreativitás hirtelen "felkapcsolt", felpörgött egy szinte hihetetlen fokozatra. Aznap este annyi energia gyülemlett fel, hogy megváltoztatta a sorsomat és a férjemét is. Ezért az a meggyőződésem, hogy az ilyen élmények pszichológiai szempontból rendkívül fontosak. Biztos vagyok benne, hogy ez az élmény hívta életre addig nem sejtett "pszichikai" képességeimet, és innen eredeztethető a Seth-szövegek keletkezése.
Úgy látszik, elérkeztem egy olyan pontra, amikor ezek a képességek megértek arra, hogy megnyilvánuljanak, és ez meg is történt. Mivel íróként már volt gyakorlatom, hát szavakban jelentkeztek, nem pedig, mondjuk, látomások formájában, hogy az élmény ne ijesszen meg túlságosan.
Azt is meg kell említenem, hogy szerintem a pszichikai képesség a mindannyiunkban meglévő kreatív tehetség kiterjedése vagy kitágulása, s mint ilyen, inkább normális, mint rendkívüli. Ennek ellenére, mint később kiviláglik, az a véleményem, hogy ezek a képességek személyiségünk egy aránylag kevéssé ismert részére jellemzőek. Ezért azt hiszem, hogy a "felkapcsolt" állapotban lévő, normális kreatív tehetség a valóság más dimenzióiba juttatja az embert.

* Ez után az eset után a mindennapi élményeim is változni kezdtek. Hamarosan minden átmenet, minden ok nélkül elkezdtem emlékezni az álmaimra. Mintha egy második életet fedeztem volna fel. Ráadásul a következő két hónap alatt két igen élénk jóserejű álmom volt - tudomásom szerint életemben akkor először.
Azzal, hogy felébredt a kíváncsiságunk, keveset mondok. Egy újságárusnál fölfedeztünk egy könyvet az ESP-ről. A címlapon a Látnoki álmok cím virított, nyomban meg is vettük. Ebben az időben egy regénytémával küszködtem; Rob javasolt valamit, ami fokozatosan eltávolított bennünket megszokott életünktől.
Az imént vásárolt papírkötésű könyv közöttünk hevert a kisasztalon, miközben beszélgettünk.
- Három regényvázlatom van, de egyik sem tetszik igazán - mondtam. Rob fölvette a könyvet, és tréfásan megjegyezte: - Miért nem írsz egy "csináld magad" jellegű könyvet az ESP-ről?
- Szívem, te nem tudod, mit beszélsz. Fogalmam sincs az ESP-ről. Amellett az nem lenne szépirodalom. Soha életemben nem írtam mást, mint regényt, novellát és verset.
- Tudom - mondta Rob. - De érdekelnek az álmok, különösen az a két legutóbbi. És minek neveznéd azt az élményt a múlt hónapban? Ráadásul azok a könyvek, amiket olvastunk, mint csupa híres médiumról szólnak. Mi van az átlagemberekkel? Mi van, ha mindenkinek van ilyen képessége? - Csak bámultam rá. Most már egészen komolyan beszélt. - Nem tudnál kidolgozni néhány kísérletet, és kipróbálni magadon? Legyél te a kísérleti nyúl.
Rob javaslata szöget ütött a fejembe. Nem megvetendő lehetőség: kutatni egy témát, amely éppen nagyon érdekel, és közben könyvet írni.
Már másnap hozzáfogtam. Egy hét alatt összeállítottam egy kísérletsorozatot, amely annak kiderítését célozta, hogy vajon az átlagembernek vannak-e érzékeken túli képességei. Elkészítettem egy könyv vázlatát, és elküldtem a kiadómnak, de nem fűztem hozzá vérmes reményeket.
Némi meglepetésemre hamar válaszolt, méghozzá nagyon lelkes hangon. Három-négy mintafejezetet kért. Rob és én nagyon boldogok voltunk, de kissé rémültek is, amikor végignéztük a fejezetcímeket, melyeket a könyvhöz összeállítottam. "Csináld magad szeánsz"; "Telepátia: fantázia vagy valóság?"; "Hogyan használjuk az Ouija-táblát?"
- Hát akkor láss hozzá - nevetett Rob.
- Te meg az ötleteid - dohogtam. Ekkorra már kezdtem másként gondolkodni az egészről. Végtére is soha életünkben nem voltunk médiumnál. Egyszer sem volt telepatikus élményünk, Ouija-táblát soha életünkben nem is láttunk. Másfelől viszont, gondoltam, mi vesztenivalóm van? (Csak sokkal később jutott eszembe, hogy már a szépirodalommal is Rob tanácsára kezdtem foglalkozni.)
Így hát belevágtunk. Az Ouija-táblával kezdtük, mert a kísérletek közül ez látszott a legegyszerűbbnek. A házinénink őrzött a padláson egy táblát, azt kértük kölcsön. Amikor kipróbáltuk, az igazat megvallva az első néhány alkalommal mindketten eléggé zavarban voltunk. Én valahogy úgy álltam hozzá: "No, essünk túl rajta, hogy rátérhessünk az igazán érdekes témákra, mint a telepátia vagy a tisztánlátás." Nem is csoda, hogy az első kísérleteink kudarcba fulladtak.
A harmadik próbálkozásnál az ábécé betűi fölött körben forgó kis mutató végre megmozdult ujjaink alatt. Egy bizonyos Frank Witherstől származó üzenetet betűzött ki (nem ez a valódi neve), aki Elmirában élt, és az 1940-es években halt meg.
Íme néhány példa. Rob tette fel a kérdéseket, a válaszokat a mutató betűzte ki.
- Mikor haltál meg?
1942
- Ismerted valamelyikünket?
NEM
- Nős voltál?
IGEN
- A feleséged él, vagy már meghalt?
MEGHALT
- Mi volt a keresztneve?
URSULA
- Mi volt a családneve?
ALTERI
- Milyen származású voltál?
ANGOL
- Milyen származású volt a feleséged?
OLASZ
- Melyik évben születtél?
1885
Meglepődtünk, hogy a tábla működik a kedvünkért. Én azt gondoltam: milyen nevetséges, két felnőtt ember bámulja a mutatót, amint betűről betűre mozog a táblán; nem is nagyon vettük az egészet komolyan. Már csak azért sem, mert természetesen egyikünk sem hitt igazán a halál utáni életben - olyanban pedig végképp nem, ahonnan tudatosan kommunikálni lehet. Később megtudtuk, hogy egy ilyen nevű ember valóban élt Elmirában, és a negyvenes években halt meg - ez egy kissé meghökkentett. De bennünket sokkal jobban érdekelt, hogy mitől mozog a mutató, mint az, hogy milyen üzenetet továbbít.
Amikor legközelebb, néhány nap múlva újra megpróbáltuk, Frank Withers elmondta, hogy egyik előző életében katona volt Törökországban, és határozottan állította (a tábla segítségével), hogy egy másik életében, egy Triev nevű dániai városban ismerte Robot és engem is. Dátumokat és helyneveket is megadott, de azt is hozzátette, hogy Triev már nem létezik.
Aztán, 1963. december nyolcadikán ismét leültünk a táblához, és azon tanakodtunk, vajon fog-e működni ezúttal, vagy sem. Este volt, a szobában kellemes meleg, az ablakon át láttuk, hogy odakint havazik. Egyszer csak a mutató olyan sebességgel kezdett mozogni, hogy követni is alig győztük.
Rob tette fel a kérdéseket, aztán vártunk, hogy leírja a válaszokat, amelyeket a mutató kibetűzött. Frank Withers a korábbi szeánszokon csak egyszerű, egy-kétszavas válaszokat adott. Most hosszabbak voltak a válaszok, és a jellegük is megváltozott. A szoba légköre is valahogy megváltozott.
- Üzensz valamit? - kérdezte Rob.
A TUDAT SOKSZIRMÚ VIRÁG - felelte a mutató.
Frank Withers a legelső üzenetektől kezdve hangoztatta, hogy a reinkarnáció valóság, ezért Rob föltette a kérdést: - Mit gondolsz a korábbi reinkarnációidról?
AZOK, AMI ÉN VAGYOK, DE ÉN TÖBB LESZEK. SZÓVICC: AZ EGÉSZ A FÉSZEK ÖSSZESSÉGE.
Ez volt az első eset, hogy a mutató teljes mondatokat betűzött ki. Nevettem.
- Most Jane tudatalattija beszél? - kérdezte Rob.
A TUDATALATTI: FOLYOSÓ. NEM MINDEGY, MELYIK AJTÓN LÉPSZ KERESZTÜL?
- Lehet, hogy a te tudatalattid - mondtam Robnak, de ő már mondta is a következő kérdést.
- Frank Withers, fordulhatunk hozzád a jövőben is a kérdéseinkkel?
IGEN. NEM SZERETEM, HA FRANK WITHERSNEK NEVEZNEK. AZ A SZEMÉLYISÉG MEGLEHETŐSEN SZÍNTELEN VOLT.
Összenéztünk Robbal: ez tiszta őrület. És a mutató mind gyorsabban és gyorsabban mozgott.
Rob várt, aztán megkérdezte: - Mit szeretnél, hogyan nevezzünk?
ISTEN SZÁMÁRA MINDEN NÉV AZ Ő NEVE - betűzte a mutató.
Nicsak, Withers már a vallást pedzegeti! Kelletlen arcot vágtam, és úgy tettem, mintha kibámulnék az ablakon.
- De mégis szükség van valamilyen névre, amin megszólíthatunk - mondta Rob.
HÍVHATTOK, AHOGY AKARTOK. ÉN SETHNEK NEVEZEM MAGAM. EZ ILLIK AZ ÉNEMHEZ, A SZEMÉLYHEZ, AMELY MEGKÖZELÍTI A TELJES ÉNT, AKI VAGYOK ILLETVE PRÓBÁLOK LENNI. JOSEPH A TE TELJES ÉNED, TÖBBÉ-KEVÉSBÉ EZ A KÉPE A MÚLTBELI ÉS JÖVŐBELI SZEMÉLYISÉGEID ÖSSZEGÉNEK.
Mindezt olyan gyorsan betűzte, hogy alig tudtuk ujjunkat rajta tartani a mutatón. Önkéntelenül közelebb hajoltam. Bizsergést éreztem a tarkómon. Mi folyik itt?
- Mondanál erről többet? - kérdezte Rob. - Ha engem Josephnek nevezel, minek hívod Jane-t?
RUBURT.
Megint összenéztünk. Elfintorodtam. - Megmagyaráznád ezt egy kicsit? - szólalt meg Rob.
MIT MAGYARÁZZAK? - így a mutató.
- Hát, ez nekünk olyan különös névnek tűnik. Azt hiszem, Jane-nek sem tetszik.
KÜLÖNÖS A KÜLÖNÖSNEK.
Csend lett. Nem tudtuk, mit kérdezzünk, hogyan folytassuk. Aztán Rob föltett még egy kérdést:
- Meg tudnád mondani, miért fájt a hátam az év elején?
AZ EGYES CSIGOLYA NEM TOVÁBBÍTOTTA AZ ÉLETERŐT A SZERVEZETBEN. MŰKÖDÉSÉT AZ IDEGEKET BÁNTÓ FÉLELMEK KORLÁTOZTÁK. A LÉLEK KITÁGULÁSA A FIZIKAI SZERVEK KITÁGULÁSÁT EREDMÉNYEZI, ENYHÍTI A NYOMÁST.

* Ez csupán néhány szemelvény az első Seth-ülés szövegéből. (Rob háta néhány héttel később ismét rakoncátlankodni kezdett; elment egy csontkovácshoz, aki megállapította, hogy kicsúszott az első csigolyája.) Az ülés éjfél utánig tartott, utána megbeszéltük Robbal.
- Lehet, hogy ez mindkettőnk tudatalattijának a része, de akkor sem értem - mondtam.
- Lehet - felelte Rob, aztán somolyogva hozzátette: - Az is lehet, hogy tényleg "valaki", aki túlélte a halálát.
- Jaj, drágám - mondtam viszolyogva. - Különben is, mi volna ezzel a célja? Ha léteznek szellemek, biztos van jobb dolguk is, mint hogy az Ouija-tábla mutatóját abajgassák.
- Hogy mondod, Ruburt? - kérdezte Rob. Legszívesebben jól fejbe vágtam volna.
Sethnek valóban volt célja: átadni azt az anyagot, amelyet immár ötödik éve hetenként kétszer óramű pontossággal szállít. De ezt akkor még nem tudtuk. Jóllehet már negyedszer kísérleteztünk az Ouija-táblával, a Seth-ülések közül ez volt a legelső.
A következő kettő eléggé hasonlított ehhez, de volt benne egy szokatlan elem: kezdtem előre megsejteni a tábla válaszait. Ez végtelenül zavart és nyugtalanított. És a következő, negyedik Seth-ülésen egyre gyorsabban és gyorsabban hallottam a fejemben a szavakat, nemcsak mondatokat, hanem egész bekezdéseket, még mielőtt a tábla kibetűzte volna.

* A következő ülés úgy kezdődött, mint a többi. Délutánonként egy művészeti galériában dolgoztam; miután elmosogattam, és Rob is végzett aznapra a festéssel, elővettük a táblát.
- Miért vannak Jane-nek fenntartásai a veled való kapcsolattal szemben? - kérdezte Rob. - Érzem rajta, hogy nem túl lelkes.
AZ ZAVARJA, HOGY ELŐBB MEGKAPJA AZ ÜZENETEIMET, MINT AHOGY A TÁBLA KIBETŰZI. ETTŐL TE IS ÓVATOS VOLNÁL.
- De miért ad ez okot aggodalomra? - kérdezte Rob, akkor úgy gondoltam, mesterien színlelt ártatlansággal.
EZ NYUGTALANÍTÓBB.
- De miért? - firtatta Rob.
A TÁBLA SEMLEGES. AZ ÜZENET A FEJBEN NEM AZ.
Időközben egy barátunknak, Bill Macdonellnek elmeséltük, mivel foglalkozunk. Bill cserében elmesélte, hogy néhány évvel azelőtt, még művészeti főiskolás korában látomása volt. Addig sohasem beszélt ilyesmiről. Most Rob föltette a kérdést: mit látott Bill annak idején?
SAJÁT ENTITÁSÁNAK EGY TÖREDÉKÉT. EGY MÚLTBELI SZEMÉLYISÉGET, AMELY EGY PILLANATRA FÜGGETLENNÉ VÁLT A LÁTHATÓ SÍKON. ILYEN HIBA ELŐFORDUL NÉHA.
- A látomásnak volt tudomása Bill jelenlétéről?
Alig hallottam, hogy Rob fölteszi a kérdést. Az egész ülés alatt előre hallottam a szavakat a fejemben, és erős késztetést éreztem, hogy kimondjam őket. A késztetés mind erősebb lett, és én egyre elszántabban igyekeztem leküzdeni. De közben rettentően kíváncsi voltam. Végül is mi baj lehet? Nem tudtam - és ez csak fokozta a kíváncsiságot.
A mutató betűzni kezdte a választ Rob kérdésére.
VALAHOL MÉLYEN MINDEN ENTITÁSBAN MEGVAN AZ ÖSSZES SZEMÉLYISÉGE, MINDEGYIK A SAJÁT, EGYÉNI TUDATÁVAL...
A mutató megállt. Úgy éreztem, mintha egy magas trambulin szélén állnék, és megpróbálnám rávenni magam, hogy leugorjam, miközben mögöttem mindenféle emberek sora várakozik türelmetlenül. Igazából a szavak lökdöstek - mintha sürgős lett volna nekik átrohanni az agyamon. Őrült érzés volt: összezsúfolódtak az agyamban, kupacokban álltak az igék és főnevek, és azzal fenyegettek, hogy mindent eltorlaszolnak, ha ki nem mondom őket. Anélkül, hogy igazán tudtam volna, hogyan és miért, kinyitottam a számat, és kieresztettem őket. Először szólaltam meg Seth szavaival; folytattam a mondatot, amelyet a tábla egy pillanattal előbb félbehagyott.
- Amikor Bill meglátta a képet, és tudatára ébredt a jelenlétének, maga a töredék is mintha álmot látott volna. Az entitás, ti így mondanátok, tudat alatt működteti töredékeit, tehát tudatos irányítás nélkül. Az entitás független életet ad a töredéknek, és utána többé-kevésbé elfelejti. Amikor egy pillanatnyi hiba adódik az irányításban, szembetalálkozhatnak egymással. Az entitás éppúgy nem képes irányítani a töredékszemélyiségeket, ahogyan a tudat nem képes irányítani a szívverést.
Hirtelen elfogytak a szavak. Bámultam Robot.
- Hallottad magadat? - kérdezte.
Óriási zavarban bólintottam. - Halványan. Mintha a fejemben egy rádió valami más műsort fogott volna. - Elhallgattam, és ujjamat visszatettem a mutatóra. Úgy gondoltam, egy estére elég ennyi az ilyen fajta szózatból - vagy mi is volt ez.
- Seth, visszaigazolnád az üzenetet, amelyet Jane vett az imént? - kérdezte Rob.
IGEN. MOST JOBBAN ÉREZHETI MAGÁT.
Kissé megnyugodtam - az üzeneteket ismét a mutató vette át. De Rob újabb kérdést tett fel.
- Ezek szerint lehetséges, hogy az ember megy az utcán, és önmaga töredékével találkozik?
A mutató elkezdte a választ.
PERSZE. MEGPRÓBÁLOK KITALÁLNI EGY HASONLATOT, HOGY VILÁGOSABB LEGYEN. PÉLDÁUL A GONDOLATOK IS TÖREDÉKEK, CSAK EGY MÁSIK SÍKON...
A szavak megint rohantak az agyamban, miközben a mutató lassan, módszeresen járt betűről betűre. Iszonyú türelmetlenségre emlékszem, aztán magam fejeztem be fennhangon a mondatot. - Le kell fordítani őket az anyagi valóság nyelvére. Másfajta töredékek, a személyiségtöredékek viszont függetlenül működnek, bár az entitás felügyelete alatt.
A szavak megint abbamaradtak. Most már elhatároztam: még egyszer ez nem történhet meg, amíg időm nem lesz átgondolni a dolgot, és ezt meg is mondtam Robnak. Megegyeztünk, hogy azért a táblával még ellenőrizzük az elhangzottakat.
- Helyes volt Jane válasza, Seth? - kérdezte Rob.
IGEN - felelte a tábla -, ÉLVEZI, HOGY NEM KELL KIVÁRNIA, AMÍG A TÁBLA KIBETŰZI A VÁLASZT.
- Örvendek, hogy valakinek ez a véleménye - mondtam Robnak. Most, hogy a feladatot ismét a tábla látta el, biztonságban éreztem magam, és újból elővett a kíváncsiság. Javasoltam Robnak: kérdezze meg, hogy nem volna-e elég egyikünk a mutató működtetéséhez, és a mutató azt felelte, hogy próbáljuk meg. Rob a két kezét rátette a mutatóra, és föltett egy kérdést, de alig volt valami mozgás.
Ekkor mindketten visszatettük a kezünket. - Erről mi a véleményed, Seth? - kérdezte Rob.
NEM TÚL JÓ. LEHET, HOGY SZÁMODRA A KAPCSOLAT BELSŐ VIZUÁLIS ADATOKAT FOG TARTALMAZNI. JANE VALÓSZÍNŰLEG KÉPES KÖZVETLENÜL FOGADNI ENGEM. DE A KAPCSOLAT SENKIVEL SEM LEHETSÉGES ÁLLANDÓAN. EZ TITEKET JOBBAN FOG ZAVARNI, MINT ENGEM.
- Ejha - mondta Rob. Nevettünk, és itt véget vetettünk az ülésnek. Nem tudom, mit szólt volna Rob, ha tudja, mit mondott Seth azzal, hogy "belső vizuális adatok". Most, ahogy ezt írom, eszembe jut, mennyire meglepődött, amikor az első, rendkívül élénk látomásai megjelentek. Ezeket később mondom el. Aznap este természetesen a megszólalásom élménye foglalkoztatott bennünket. Ha tudtam volna, hogy a következő ülésen ez mivé fokozódik, talán idegroncs lett volna belőlem.
A következő hónap olyan döbbenetes élményeket tartogatott számunkra, hogy kis híján véget vetettünk az egésznek. Közben mégis nagyon könnyűnek, derűsnek éreztük magunkat. Ha ez a valóság tényleg többet rejteget, mint sejtettük, akkor azt mi fel akartuk deríteni. És még mindig a felderítésnél tartunk, mert az üléseken még ma is új elemek bukkannak fel. A Seth-szövegek folytatódnak, és mi számtalan kérdésre várunk még feleletet.
Seth december nyolcadikán bemutatkozott. Tizenötödikén szólaltam meg először a nevében. És nemsokára, miután teljesen megszabadult az Ouija-táblától, személye szabadabban érvényesülhetett. Izgalmas volt végigkövetni ezt a folyamatot. A korai üléseket ezért egy kicsit bővebben ismertetem, hogy az olvasó úgy ismerkedjék meg a szöveggel, ahogyan azt Seth átadta, és tanúja legyen, ahogy Seth önálló személyként kibontakozik.