Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű,
fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon
repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és beleszeretett. Az ámulattól
tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme
szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték
az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva
szerette a madarat.
DE egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket
is meg akar ismerni? És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a
madarat, amiért tud repülni.
És egyedül érezte magát.
És azt gondolta: „Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el
tőlem.”
A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de
beleesett a csapdába és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének
tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: „-Neked aztán mindened
megvan”. De szép lassan különös átalakuláson ment át: most hogy teljesen övé
volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a
lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének
értelmét és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A
nőt már nem érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá
gondolt. DE nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először
meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az
éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elveszítette az értelmét és a halál hamarosan
bekopogtatott hozzá. „-Miért jöttél?” - kérdezte a halált.
„-Hogy újra együtt repülhess a madaraddal” - felelte a halál. „-Ha hagytad
volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted
volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is
rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele.”
